Az alcím alapján érdekesnek ígérkezett a könyv, hiszen izgalmas olyan helyzetekről olvasni, amibe (remélhetőleg) nem kerülünk, (szerencsére) csak közvetetten szerezhetünk élményeket.

Nem volt rossz a könyv, de azért nem tartozott a "letehetetlen" kategóriába.

Közben tudtam meg, hogy Amerikában több évados sorozat is készült belőle, lehet, hogy majd belenézek, az is érdekes lehet, de a több évadot hosszúnak találom.

A könyvvel is volt egy olyan problémám, hogy szerintem ezt rövidebben is le lehetett írni, illetve, néhol kicsit "összedobáltnak" tűnt.

Ha valakinek elveszik a szabadságát, bezárják, az szörnyű érzés, semmiképpen sem szeretném átélni. De azért a leírás alapján az a fogház, ahol ő a büntetését töltötte, nem volt annyira elviselhetetlen. Maguknak sütni, főzni, hajnalban vagy este, amikor eszébe jut, kimenni az udvarra futni, vagy csak kiülni. Háááát.... Egy börtönben jártam, ott sokkal nagyobb szigorúságot tapasztaltam, mint a könyvben leírtak. Szörnyű élmény, hogy hiába tudtam, hogy csak látogató vagyok, mégis sokkolt, amikor becsukódott mögöttem a rács.....

Piper nem szívesen vállalta a tetteiért a felelősséget, szinte végig mást hibáztatott azért, hogy oda került. A regény vége felé van ugyan rá utalás, hogy megbocsátott Norának, aki belevitte a "kalandba".Azért, számomra eléggé idegesítő nőszemély volt.

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvét  semmiképpen sem akartam kihagyni a listámról. Imádom, már jópárszor elolvastam és biztosan el is fogom még. Utoljára már évekkel ezelőtt került a kezembe, ideje volt újraolvasni.

A rókás idézetet szinte mindenki ismeri és idézgeti, de úgy gondolom, sokkal kevesebben vannak, akik valóban olvasták a könyvet.

Véleményem szerint nem gyerekkönyv, de a felnőttek meg esetleg azért nem olvassák el, mert „mese”. Nem mese, hanem elgondolkodtató történet a világunkról.

Amikor elolvasom, mindig újra szembesülök azzal, hogy valóban így működünk. Felnövünk és csupán a látszat érdekel bennünket, nem marad időnk arra, hogy mélyebben megismerjünk embereket, dolgokat. Folyton rohanunk, nem érünk rá beszélgetni a barátainkkal, rosszabb esetben a családunkkal, gyerekeinkkel sem.

Gondoljunk bele, ha a gyerekünk elmeséli, hogy van egy új barátja, mi jut eszünkbe „fölnőtt” szülőként? Hol lakik, kik a szülei, hol dolgoznak, mennyit keresnek, milyen a házuk….. Pont, ahogy a könyvben is szerepel. Aztán gondoljunk bele abba (ha még emlékszünk), hogy mi volt az, ami érdekelt a gyerekkori barátunkban, barátainkban? Legkevésbé az, hogy hol dolgoznak a szülei, de még az sem, hogy az iskolában jó vagy rossz tanuló-e. Ha valóban kedvelünk valakit, akkor azt a belső tulajdonságaiért kedveljük. A többi csak látszatbarátság.

S az is ugye mennyire találó mai világunkra, hogy nincs időnk semmire?! A barátainkkal az interneten tartjuk a kapcsolatot, nincs idő leülni egy jó beszélgetésre, mert folyton rohanunk. Sajnos, itt már a gyerekek is „fertőzöttek”. Sok a tanulnivaló, sok a különóra, egyébként meg sokkal kényelmesebb a gép előtt ülni és azt hinni, hogy ez a való élet.

Magunkba kellene néznünk és a „fontos ember” mögött megkeresni a valaha volt gyereket és néha az ő szemével nézni a világot. A gyerekeinket pedig meg kellene tanítani gyereknek lenni, hagyni kellene nekik időt, hogy gyerekek legyenek.

Tisztában vagyok vele, hogy a mai világban fontos, hogy valaki jól képzett legyen, de a boldogsághoz az emberi kapcsolatok is fontosak, azokra pedig csak úgy tudunk szert tenni, ha időt szánunk rá.

Rövidke kis történet, (számomra) sírós véggel. Érdemes időt szánni arra, hogy elolvassuk és megtaláljuk benne a mélyebb értelmet, s végiggondoljuk hogy valóban mennyi igazság rejlik benne.

Rados Virág In flagranti Forró fürdő, hideg zuhany című könyvét találomra választottam ki, aztán jöttem rá, hogy pont jó lesz ellentétes jelentésű szavaknak.

Na, ez a könyv is úgy indult, hogy beleolvastam az elejébe és mivel nem nagyon tetszett, kicsit félretettem. Rados Virág nevét már hallottam, tulajdonképpen emiatt vettem le a polcról a könyvtárban a könyvet.

Amikor pár nap múlva újra kézbe vettem, magával ragadott. Egy novellaregény a párra találás, párkapcsolatok nehézségeiről, nem túl vidám kicsengéssel. A történetek nőkről szólnak és egymásba fonódnak. Az újabb történet mindig egy olyan nőről szól, aki az előző sztoriban szerepelt. A könyv alapján úgy tűnik, nehéz az ismerkedés, a megfelelő partner megtalálása – minden életkorban. Amikor már kezdtem teljesen elkeseredni, hogy senkinek sem sikerül, végre lett egy pozitív befejezésű történet, s zárásként az utolsó is kicsit ugyan klisésen, de jól végződött. „Minden jó, ha jó a vége!”

Összességében szórakoztató könyv volt.

Leiner Laura Akkor szakítsunk könyvét azért olvastam el, mert az előző (és számomra egyben első) Leiner Laura könyvtől teljesen el voltam ájulva – nagyjából ezzel az elvárással kezdtem neki ennek a könyvnek. (Még a kihívásba sem tudtam beilleszteni.) Ez már kevésbé tetszett. A történet másról szólt, mint a Bábel, mégis olyan érzésem volt, hogy egy kaptafára készült. A főhős itt is egy infantilis tini és a baráti társasága.

A Bábelben a két barátnő legalább kitart egymás mellett, itt azonban Lia azonnal hátat fordít az állítólagos legjobb barátnőjének, amikor szakítanak a barátjával. Hát, ez nem barátság.

Ákos felbukkanása egy idő után már idegesítő volt és nem értettem, hogy miért buli őt folyton megszívatni. Ettől jó fej valaki? Hú, de megöregedtem.

Már a Bábelben is feltűnt, hogy a társaság tagjai folyton „röhögnek”. Itt ez folytatódott. Semmi szinoníma. Mindig csak röhögünk.

Ja, és a történet is eléggé agyzsibbasztó volt. Lia és Norbi folytonos veszekedése, aztán a nap végére minden néhány perc alatt visszatért a régi kerékvágásba, minden heppi, mehet tovább az együtt trollkodás. Hm, ez az igazi szerelem?

Szilkó volt az egyetlen pozitív figura a történetben. Bár, még Miklóst is ide lehet sorolni. De a többiek….. Azt hiszem, itt be is fejeztem a Leiner Laura könyvek olvasását.

M. C. Beaton Agatha Raisin és a tenyérbe mászó turista című könyve  egy sorozat része, amit, ahogyan már írtam, nem szeretek úgy olvasni, hogy nem az első kötettel kezdem. Ettől függetlenül, kíváncsi voltam rá, a könyvtárban meglévő kötetek közül próbáltam a legkorábbit kiválasztani. Az előzményektől függetlenül olvasható volt, de azért nem tetszett, úgyhogy a többi résznek esélye sincs.

Nem tetszett a történet, eléggé fapados volt, a főhős idegesítő, túl kotnyeles, rá akarja tukmálni magát a pasira, aztán mégis összejön egy másikkal, de nem úgy gondolja…..

Ez nem az a sorozat, amit szívesen olvasnék tovább.

A könyv hátoldalán szerepel: „pompás, izgalmas krimi, ….. pergő, fordulatos cselekménnyel…”, na ez erős túlzás.

Alyson Noel Evermore mindörökké című könyvéről nem sok írnivalóm van. 

Nagyon kamasz fantasy könyv, de én szeretem ezt a stílust, ezért aztán tulajdonképpen, tetszett. Nem szabad tőle sokat várni, de kikapcsolódásként nem rossz. Vámpíros történetből sokkal több van, halhatatlanokról kevesebb könyv születik.

Valamikor már mintha olvastam volna, de nem emlékeztem már pontosan rá, úgyhogy élvezettel olvastam, gyorsan a végére értem. Később derült ki, hogy ez egy sorozat, annyira azért nem ragadott meg, hogy a többit is elolvassam. Meg úgy láttam, film is van belőle, azt egyszer lehet, hogy megnézem.

Amikor utoljára a könyvtárban jártam, csak ad hoc választottam könyveket – bár, egy ott lévő kislány ajánlgatott egy-kettőt. :) Carole Matthews Csokoládéimádók diétája volt az egyik, amit csak úgy találomra kiválasztottam.

A könyvbe beleolvastam, és valahogy nem fogott meg az első néhány oldal alapján. Így aztán előbb kiolvastam a másik négy könyvet, amit ezzel együtt hoztam el a könyvtárból. Amikor az összes többivel végeztem, elkezdtem olvasni – aztán nem tudtam letenni.

Nagyon tetszett, tele volt lendülettel, izgalommal, olvastatta magát. Volt benne szerelem, tragédia, bűnügy…… Szórakoztató volt, fordulatos, eseménydús. Általában nem szeretek úgy olvasni könyvet, hogy annak már volt előző kötete, amit nem olvastam, volt fenntartásom ezzel kapcsolatban is, de nem volt zavaró.

Talán az öregedéssel együtt jár, hogy nem tudom teljesen függetleníteni magamat a valóságtól, hiába mondom magamnak, hogy hiszen csak egy könyv…… Hozzátartozik a dologhoz, hogy mostanában a filmeknél is fennakadok lényegtelen bakikon. Néhány sorozatot szoktam nézni, leginkább krimiket és időnként felhúzom magamat hülyeségeken. A múltkor például letartóztattak egy nőt és úgy kísérték be a cellájába, hogy a kiskabátjának az öve rajta volt. Ezt bármilyen amatőr tudja, hogy nem hagyják rajta. Na, ilyenek. Úgy viselkedek, mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Addig sem a saját problémáimmal foglalkozok.

Na, de vissza a könyvre. Az egyik gondolatom az volt, hogy ha Nadiának annyira nincs pénze, hogy a csokiadagját sem tudja fizetni, akkor hogy tudott csak úgy Londonból Las Vegasba repülni…. Azt sem nagyon értettem, hogy Lucy miből él, a másodtitkárnői fizetéséből valószínűleg nem futotta volna például a Kaliforniai csokiwelnessre. Anyagias vagyok, na.

Amellett, hogy tényleg imádtam olvasni, kicsit sokkoló volt, hogy mindenre a csoki a megoldás. A lányok valóban úgy viselkedtek a csokival, mint a drogos, teljesen függővé váltak. Na, ha én ennyi csokit ennék, már tonnákban lehetne mérni a súlyomat. És azért az általuk elfogyasztott alkoholmennyiség sem elhanyagolható.

Elgondolkodtam még azon, hogy most rövid idő alatt több olyan könyvet olvastam, ahol a főhősnő viselkedése totál infantilis. Nemcsak a kamaszkorúnál, hanem a felnőttnél is. Rosszul választottam könyvet, vagy ez ma a trend?

Összességében: kikapcsolódásra teljesen megfelel, csak nem kell túlagyalni.

Eredetileg az egyszavas című könyvnek szántam, aztán oda választottam egy másikat, így maradt bónusznak.

Varga Domokos Kamaszkrónika

A könyv 1971-ben született, azóta néhány dolog kicsit másképpen van, mint akkoriban, de a mondanivaló mai  napig aktuális. Véleményem szerint hasznos olvasmány lenne a kamaszoknak, akikről szó esik benne, a szülőknek, akik küzdenek a kamasz gyerekeikkel, vagy akár olyanoknak, akik még gyerekvállalás előtt állnak, esetleg van már gyerek, de még kamaszkor előtti korú. Nekik jó felkészülés lehet arra, hogyan tudnának a világ dolgai után érdeklődő gyerekeket, fiatalokat nevelni.
Egyébként is az a véleményem, hogy gyerekvállalás előtt hasznos lenne felkészülni a gyereknevelésre, nemcsak annyiban, hogy hogyan kell pelenkázni, fürdetni a csecsemőt, mit kell neki enni adni..... stb. Sokkal többre lenne szükség a fiatal szülőknek, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy a mintákat a saját családjából eleve magával hozza. Nekik külső fogódzóra lenne szükség. Amikor a főiskolára jártam, pszichológiából rengeteg olyan információra tettem szert, amit használni tudtam volna korábban (akkor a gyerekem már kiskamasz korban járt).

A könyv különböző témakörökre van bontva, szó van benne az író régi kamaszkoráról és a gyermekei kamaszkoráról is. Néhány dologgal nem értettem egyet ugyan az íróval, de ezek elenyészőek voltak. Aztán volt olyan is, amelyhez, úgy gondolom, nagyon meghatározó a családi háttér. Ilyen például az, hogy a gyerekei a diákmunkából megkeresett pénzen külföldre mentek. Az én (szűk) családomban 18 éves koromig SENKI nem lépte át a határt. Akkor, hogyan biztattak volna arra, hogy menjek, nézzek szét. Ez persze ma már teljesen másképpen működik, a fiatalok előtt kinyílt a világ. Viszont, jóval kevesebb a diákmunka (legalábbis a környékünkön), tehát az utazáshoz jelentős szülői segítségre van szükség.
A másik a "házi tudományos előadások". Értelmiségi családban ez jobban megvalósítható, vagy legalábbis mindenképpen kell a gyerek felé valamiféle ösztönzés, de egy átlag családban sem a gyereknek, sem a szülőnek eszébe sem jut ilyet szervezni.
Erről viszont nekem eszembe jutott egy régi gyerekkori történet. Nem szerveztünk tudományos előadásokat, csak egyszer színházit. Falun éltem, nálunk a délutánok és a nyarak fára mászással, kergetőzéssel, focizással, ilyesmi kinti programokkal teltek az utcabeli gyerekekkel. Egyik évben az egyik utcabeli családhoz nyaralni jött egy "városi" lány. (Kb. 9-10 évesek voltunk.) Ő kitalálta, hogy csináljuk színházat az utcabelieknek. Arra már nem emlékszem, mit játszottunk, de elkészítettük a jelmezeket, a díszleteket, készítettünk és árultunk jegyeket az előadásra, megtanultuk a darabot és egy vasárnap délután sikerrel elő is adtuk. Nagyon élveztük, de Mariann nélkül ez soha nem jutott volna eszünkbe. Színházban sem jártunk, falun nem volt, a városba nem mentünk, legfeljebb az iskolában voltak ilyen-olyan előadások. Később a lány már nem jött, nélküle pedig többé nem szerveztünk színházat.
Egyik dolog amivel nem teljesen értettem egyet, az az olvasás megszerettetése volt. Manapság ez pont téma nagyon sok fórumon, de inkább csak a probléma felvetéséről van szó, tuti megoldást senki sem tud rá (valószínűleg ilyen nincs is), a vélemények is igencsak megoszlanak. Vannak akik egyetértenek Varga Domokossal, hogy Jókai, valamint az Egri csillagok olvasása az ifjúság épülésére szolgál, erősíti bennük a hazaszeretet érzését. Van olyan vélemény, hogy "modernizálni" kellene a kötelező olvasmányok listáját, mert "elavultak" már azok a könyvek, amelyeket olvasni kell az iskolában. Nem tudnám megmondani, hogy mi lenne a jó megoldást, nem is az én tisztem a megoldás keresése. Úgy gondolom, ez eléggé gyerekfüggő. Erre néhány példa: Engem ötévesen rokon lányok tanítottak meg írni-olvasni, akik nyaranta vigyáztak rám. Innentől kezdve imádom az olvasást, gyerekkoromban több kisebb könyvtárat kiolvastam (ahogy írtam, falun laktam, többfelé is). Be kell vallanom, a kötelező olvasmányok viszont nem tartoztak a kedvenceim közé, talán pont azért, mert kötelező. Voltak persze kivételek abban is, amire nagyon jól emlékszem, az a Nyomorultak. Azt nagyon szerettem. Vagy például Voltaire Candide-ját. hát, ilyen fura ízlésem van. A lányom imádta a meséket, esténként mindig mesére aludt el, a kedvenceit már kívülről fújta. Amikor már tudott olvasni, próbáltam rávenni, hogy ő olvassa fel a mesét. Na, azt nem. Az sokkal jobb, ha anya olvassa. Csakhát semmi mást sem akart olvasni. A kötelező olvasmányokkal küzdöttünk, nem akart menni. Bármivel próbálkoztam, semmi sem tetszett neki annyira, hogy elolvasta volna. ötödikes volt, amikor megkapta a Harry Potter első kötetét. Két hét alatt elolvasta és kérte a következőt. Azzal már egy hét alatt végzett, jöhetett a következő. Azóta olvas. Nemcsak Harry Potter és társait (persze szórakoztatót irodalmat is), többek között szereti Márait, egyik kedvence volt a Bűn és bűnhődés.
S a harmadik, egy még fiatalabb gyerek példája. 12 éves, s ő aztán ellenáll mindenféle könyves kísértésnek. Történtek próbálkozások mindenféle érdekes, kedvenc témájú könyvvel, sok kép, nagy betűs..... Semmi. Ez azért is érdekes, mert a szülei mindketten szeretnek olvasni, a példa előtte van. Úgy gondolom, ilyen is van, nem vagyunk egyformák, lehet, hogy ő sosem szereti meg az olvasást, elolvassa, amit muszáj és kész.
Jól elkanyarodtam kiindulástól, visszatérve rá: még sokféle témát érint a könyv, érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta, néhány dolgot biztosan tudunk belőle hasznosítani.

Ha már rég olvastam mesét, most belehúztam. A monogramos témához nagyon adta magát Lázár Ervin. A választást behatárolja, hogy mi van a könyvtárban, a választékból a Berzsián és Didekit kölcsönöztem ki. Az ő meséi nem "hagyományosak". A lányom például nem olvasott tőle könyvet, jobban bejöttek neki a királylányos, sárkányos mesék, Benedek Elek, vagy például a Micimackó. Valóban másképpen kell olvasni ezeket a történeteket, mint azokat, ahol a legkisebb királyfi elmegy szerencsét próbálni. Ennek is, annak is lehet tanulsága. Én szeretem a Lázár Ervin történeteket, a Négyszögletű kerek erdőt, Mikkamakkát és társait is.

Tetszett a Berzsián költőről szóló történet, el lehet gondolkodni közben barátságról, elfogadásról, megbocsátásról, türelemről. És persze a rossz itt is elnyerte a büntetését és a jó a jutalmát.

Egy könyv a csíkos könyvek sorozatból, igazi lányregény Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömb című könyve. Van pár csíkos könyvem, szeretem őket. Ezt a könyvet a szomszédtól örököltem. Amikor a szembeszomszédék elköltöztek, mondták, hogy nem tudják az összes könyvet elvinni magukkal, így néhányat kidobnak. Könyvet kidobni?! Na, azt nem. Szóltam, hogy amit kidobnának, csak rakják le az ajtónk elé, nálunk jó helyen lesznek. Így került hozzánk néhány mesekönyv és pár ifjúsági regény.

A történet első része egy kislányról, Ildikóról szól, akit a szülei nagy szeretetben nevelnek, de a háború elszakítja őket egymástól, majd árva marad. A körülmények úgy hozzák, hogy minden ismerőstől elszakad, s úgy nő fel, hogy nem tud semmit a családjáról. Ebben a részben történelmi, politikai szálon keresztül bepillantást nyerünk a II. világháború néhány eseményébe, a szereplők szemszögéből.

A történet második része a már felnőtt lány (legalábbis akkoriban már felnőttnek számító), Kabai Erzsébet története, aki árvaként nőtt fel, most egy lányszállón él. Nem emlékszik korábbi életére, apró töredékekből próbálja összerakni, honnan származik és keresi a szüleit. Őket már nem találhatja meg, de megtalálja azt a szerető családot, ahol gyermekkorában egy ideig élt és a szeretett fiút, Lajit is. A történet bepillantást enged az akkori életbe, a szokásokba, divatba. A szereplők nagy része szerethető. Persze, a könyv kicsit cukormázas, az árván maradt kislány szinte csak szeretettel, kedvességgel találkozik élete során. A végkifejlet is kiszámítható, mégis nagyon kellemes olvasmány, kicsit sírós, kicsit nevetős, lélekmelengető történet.